Kinyíltak szemeim, felkeltem. Nem tudtam hol vagyok, szétnéztem. Sötét szoba, sötét tárgyak, A fehér falon még sötétebb árnyak. Kezdett derengeni, de még nem éreztem Azt, ami valójában történt velem. Kinéztem az ablakon, Fehérség látszódott mindenhol. Hideg hóval teli tél volt, Szemem csak úgy cikázott itt-ott, A fák között, amiket havas szél borzolt, Az utcán, ahol senki sem tombolt. Csendes volt minden, Túl csendes, hogy értsem. Aztán az ablak üvegét nézve, Egy alakot láttam az ágyban heverve. Sietve megfordultam, megdöbbentem, Az ismeretlen bámult engem. Nő volt, azt felfedeztem, Teste finom idomai jelet adtak nekem. Tekintete mégis oly merevnek tűnt, Szeme se rebbent, szája sem görbült. Fehér volt, mint a kinti táj, Tudtam többet nem kel fel már. Közelebb léptem és rájöttem Az estét ezzel a nővel töltöttem. Iszogattunk, szórakoztunk, Minden percben jól elvoltunk. De egy hideg késre pillantottam És abban a pillanatban hasába nyomtam. Majd elhátráltam ijedtemben, Fel sem fogtam mit is tettem. Emlékszem, ahogy eldőlt a puha takaróban és párnákban, Ahogy úszott minden az ömlő vérárban. Igen ő az, ott a kés középen, Megalvadt vér a tenyerében. Befogta fehér ruháját, A szőnyeget is ragacsos vörösség járja át. Sírnék, de nem megy, kiáltanék, de nem tudok, Hozzáérnék, de áthatolok… Kétségbeesve járok föl s alá Míg szemem egy tükörre nem talál. Belenézve elszörnyedek, Mert ott az ágyban én heverek.
